A hűvös szél belekapott a hajtincseimbe. Gyorsan haladtunk az autópályán, mégis számomra túl lassan. Még el sem hagytuk Szöul vonzáskörzetét, mikor elkezdett hiányozni Jongdae. Minden amit együtt átéltünk, minden amin valaha együtt nevettünk, vagy sírtunk, eszembe jutott. Tisztában voltam vele, hogy most ez a legjobb amit tehetek. El kellett szöknöm, hogy a szüleim végre rájöjjenek, nem áll szándékomban érdekházasságot kötni. Elgondolkoztam azon, hogy vajon miért nem jött velünk a barátom, s elég sokáig nem is kaptam választ rá, de ahogy telt az idő, és az ég kezdett kivilágosodni, úgy tűnt el az agyamat elködösítő sötétség. Két lehetséges választ találtam. Az egyik elméletem szerint, talán még mindig nem tudott nekem megbocsájtani, de ez annyira abszurdnak hatott, tekintve, hogy bocsánatot kért tőlem, illetve meg is csókolt, hogy elvetettem. A másik válaszlehetőség az volt, miszerint, nem akarja, hogy a szüleim még jobban haragudjanak rám. Így hagyja, hogy at higgyék, hogy a vőlegényemmel szöktem el. De akkor mi értelme egyáltalán a szökésnek? Végül egyik ötlet sem állta meg a helyét, ami eléggé kétségbe ejtett. Biztos volt oka arra, hogy otthon maradjon.
Próbáltam magam nyugtatgatni, de minél többet gondoltam rá, annál kétségbe esettebb lettem. Nem tudtam, hogyan tovább, és hogy meddig fogom ezt bírni. Ennek nem így kellene lennie. Nem Joonmyun mögött kellene ülnöm, hanem Jongdae mögött. Vele kellett volna elszöknöm.
Az ég ugyan lassan világosodni kezdett, de a nap első sugarai még várattak magukra, mikor az egyik lehajtón elhagytuk az autópályát. Fáztam, fáradt voltam és a szívem majd megszakadt. Nem tudtam, hogy hova megyünk, de minél hamarabb szerettem volna odaérni, hogy aludhassak egy jót, és aztán tiszta fejjel gondoljam újra a dolgokat.
Az utunk egy kicsi pár száz lélekfős faluba vezetett. Ahogy elhaladtunk egy szűk kisutcán, megpillantottam egy idős nénit, aki egy félreeső padon ücsörgött egyedül. Nagyon hasonlított a nagymamámra, aki lassan két éve, hogy fentről figyel.
Pár házzal arrébb végül befejeztük utunkat. Nagy nehezen lekászálódtam a motorról, és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim. Sehun átkarolta a vállam, majd az előttünk álló emeletes házra pillantott.
- Megérkeztünk. - sóhajtott nagyot. - Ezentúl itt fogunk lakni. - pillantott körbe.
- Fogunk? Kikre gondolsz te egészen pontosan? - riadtam meg.
- Hát rád, magamra, a jegyesedre, és a bandára. - mutatott a motorosokra.
- Mi?! - fehéredtem el.
- Nem maradhatsz megfelelő védelem nélkül. - mosolygott rám, majd elindult befelé.
Követve őt, beléptem a házba. Egy apró előszobából nyílt a hatalmas nappali. A színek a barna minden árnyalatát magukba foglalták. A kanapéktól kezdve az utolsó képkeretig a falon, minden kellemes melegséget árasztott magából. A plafonról egy gyönyörű csillár lógott le, amelynek fénye bevilágította az egész teret. A bal kezem felől nyílt a modern, és teljesen felszerelt konyha, illetve az étkező, a jobb oldalamon pedig egy lépcsősor vezetett felfelé. Sehun karon ragadott, és megindult velem fölfele.
- Ebben a házban van öt háló, és minden szobához egy külön fürdő. - mondta mikor felértünk az emeletre. - Az lesz a tied. - mutatott a folyosón lévő ajtóra. - Az enyém meg ez. - lépett az egyik ajtó elé. - Joonymun szobája köztelen a tied mellett van, ezért ne haragudj. - nézett rám boci szemekkel.
- Nem haragszom. - nyomtam puszit a bátyám arcára. - Köszönök mindent! - mosolyodtam el, majd bevonultam a saját szobámba.
A helyiség tágas volt, de nem a legnagyobb. Bőven elfért benne egy franciaágy és pár szekrény, illetve egy szépítkező asztal. A bútorok, a padló, illetve a függönyök, világos bézs színűek voltak, míg a falak, és a szőnyeg sötétbarna. A két kontraszt tökéletesen passzolt egymással, megteremtve egy kellemes harmóniát. A táskám ledobtam az ágyra, majd én magam is elterültem, az álom pedig szinte azonnal elnyomott.
Délután kettő óra volt, mikor felébredtem. A Nap már javában fent járt az égen, sugarai pedig bevilágítottak az ablakomon. Hosszú percekig bámultam kómásan a plafont, majd erőt vettem magamon és feltápázkodtam. Elindultam megkeresni Sehunt, de az emeleten nem találtam, így gondoltam szétnézek odalent is.
A szememet törölgetve vonultam le a nappaliba, ahol két srác beszélgetett. Nem igazán akartam őket zavarni, de mivel a bátyám sehol nem volt, így kénytelen voltam őket megkérdezni, hogy mégis hova tűnt.
- Sziasztok! - sétáltam oda hozzájuk bizonytalanul. - Izé, nem láttátok véletlen Sehunt? - húzogattam a pulcsim ujját.
- Elment a többiekkel bevásárolni. - mondta hidegen egy fekete hajú srác.
- Nem régen mentek el, de szerintem egy óra múlva itt lesznek. - mosolygott rám a másik, barna hajú fiú. - Addig gyere, csatlakozz hozzánk. - intett maga mellé.
Illedelmesen helyet foglaltam a kanapén, majd lányos zavaromban a hajam kezdtem el csavargatni.
- Ha emlékeim nem csalnak, mi még nem találkoztunk. Ugye? - nézett rám nagy szemekkel a barna hajú.
- Öhm... Igen. Vagyis nem. Akarom mondani, nem találkoztunk még. - dadogtam. - Oh Soyoung vagyok. - sütöttem le a szemem.
- Zhang Yixing vagyok, de a többieknek csak Lay. Be kell vallanom elég nehéz kiejteni a nevem, így a bátyád kitalálta, hogy legyek Lay. - nosztalgiázott. - Ez a pukkancs itt - bökött a fejével a másik srác felé. - Do Kyungsoo aka D.O, szintén a bátyád jóvoltából. - nevette el magát.
- Örvendek. - mosolyodtam el. - Lay, honnan ismeritek a bátyám? - akadtam fent egy nem elhanyagolható tényen.
Yixing úgy beszélt, mint aki évek óta ismeri a bátyám, de Sehun soha nem beszélt róluk. Milyen titkaid vannak még Sehunnie?
- Tudod Soyoung, ez a banda nem egy hagyományos motoros banda. Mi mind vagy gazdagok vagyunk, vagy voltunk, viszont elszöktünk a sorsunk elől. Néhány hónapja, az egyik tagunkat Chanyeolt arra akarták kényszeríteni, hogy vegye át a családi vállalkozást, de ő inkább énekelni akart, azért elszökött. Hozzá csatlakoztam később én. Engem arra kértek a szüleim, hogy vegyek feleségül egy iszonyat ronda, hatvan éves öregasszonyt. Gondolhatod, mennyire akartam. - vágott fájdalmas arcot, ami nevetésre késztetett. - Ne nevess! Komolyan a nő nagyot hallott, és volt vagy húsz macskája. Az mondjuk más kérdés, hogy volt egy halom pénze, de nem értem, hogy, hogy gondolták ezt a szüleim. Kyungsoo hasonló okok miatt került ide. Sehun két hónapja keveredett hozzánk. Épp Szöülban csapatta a banda, mikor megláttuk szegényt egy parkban üldögélni, teljes díszben. Chan egyből levágta, hogy valami nem oké, azért odamentünk. És hát így lett a bátyád bandatag. - fejezte be.
- Lehet még egy kérdésem? - kérdeztem félve.
- Neked drága, akármennyi lehet. Állok rendelkezésedre. - futott az arcán egy perverz vigyor, majd közelebb ült hozzám.
A velem szemben ülő Kyungsoo csak megforgatta a szemeit, közben egy hatalmasat sóhajtott.
- Lay, hagyd már Sehun húgát. - ült közénk. - Ne haragudj miatta, túltengenek benne a hormonok. - pöckölte meg a barátja homlokát.
Yixing csak a vállát rángatta, majd sértődötten dőlt hátra.
- Szóval, mi is volt a kérdésed? - nézett rám újra D.O.
- Kíváncsi vagyok, hogy Joonmyun miért került a bandába.
- Kicsoda? - néztek rám értetlenül a fiúk.
- A jegyesem. A srác akivel jöttem.
- Ó... - világosodtak meg. - Fogalmunk sincs. Sehun hozta egy hónapja. Nem nagyon tudtunk vele beszélni, mert keveset volt itt. - pislogott nagyokat Lay.
- Ohh... Értem. - sóhajtottam. - Köszönöm srácok! - mosolyogtam rájuk. - Ha nem haragudtok, teszek odakint egy kis sétát. - álltam fel, s elindultam a bejárat felé.
Odakint a szellő kellemesen simogatta az arcom, s néhol bele-bele kapott a hajamba. Hirtelen eszembe jutott az a néni, akit hajnalban láttam. Vajon ott van még? Lassú léptekkel közelítettem a pad felé, ahol legnagyobb meglepetésemre, még ott ült a nagymama. Mellé sétáltam, majd óvatosan szólítottam meg.
- Elnézést! Leülhetek? - a néni szomorú tekintettel pillantott rám, és egyből tudtam, hogy itt valami nincs rendben.
- Ülj csak le. - intett maga mellé.
- Láttam önt reggel, hogy ugyan itt ült magányosan, gondoltam eljövök beszélgetni. - mosolyogtam rá. - Remélem nem gond.
- Dehogy gond drágaságom. - mosolygott keserűen. - Évek óta nem tudtam senkivel beszélgetni, jól esik egy kis társaság. - nézett maga elé.
- Miért nem tetszett társaságot keresni? - kérdeztem meglepetten.
- Tudod, kis drágám, egyszer tettem egy ígéretet, amit lassan hatvan éve betartok. - pillantott rám, könnyekkel teli szemekkel.
- Mit tetszett ígérni? - kíváncsiskodtam.
- Nem szeretnélek untatni, biztosan akad jobb dolgod, mint, hogy egy öregasszony szomorkodását kelljen hallgatnod.
- Igazából - vakartam meg a tarkóm. -, nem igazán akad dolgom.
A néni lassan fújta ki a levegőt, majd végül belekezdett.
- Olyan idős lehettem, talán valamivel fiatalabb, mint most te, mikor találkoztam egy férfivel. Kedves volt, művelt, jóra való. Nagyon aranyosan udvarolt nekem, s egy napon megkérte a kezem. Úgy érzetem én vagyok a legboldogabb ember a földön, mikor összeházasodtunk, és született egy gyönyörű gyermekünk. Aztán egy napon, a jó Isten elhagyott engem. A férjemet behívták katonának. Mielőtt elment volna, megkérdezte, hogy várok-e rá. Én azt feleltem halálomig is várok rá. Ennek már lassan hat évtizede, és én minden hajnalban kiülök ide a ház elé, és várom, hogy egyszer haza térjen. - törölte le a könnyeit. - Miért sírsz lányom? - nézett rám aggódóan.
- Tudja. tőlem is megkérdezte már valaki, hogy várok-e rá, és én gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy megvárom, de nem vagyok benne biztos, hogy jönni fog. - itattam tovább az egereket.
- Ejj te. - nyújtott át nekem egy zsebkendőt. - Ebben a világban már nincs olyan, hogy valakit nem érsz el. Arra van a sok kütyü amit mostanában a fiatalok használnak. Ha nem jön, menj te. Ne töltsd az egész életedet várakozással akárcsak én. - simított végig a karomon. - Látom rajtad, hogy kétségeid vannak, azért azt javaslom, hogy úgy dönts ahogy a szíved diktál! Ne pazarold el a fiatalságod várakozással! - állt fel.
- Köszönöm! - álltam föl én is, majd az ölelésembe vontam a nénit, aki meglepődve ugyan, de viszonozta tettem.
- Menj lányom! Ne várakozz tovább! - indított utamnak.
Határozott léptekkel indultam, meg a ház felé, de mikor beléptem az ajtón elbizonytalanodtam.
Kit kellene választanom? Azt az embert, akit érdekemben áll választani? Akár bele is szerethetnék. Vagy azt az embert akibe szerelmes vagyok, s ezzel szembe fordulva a családomnak?
Gondolataimba zuhanva kullogtam fel a szobámba, ahol szomorúan dőltem az ágyra. Magamhoz szorítottam egy párnát, és olyan picire kucorodtam össze, akár egy kisgyerek. Az álom karjai hamar ölelésükbe fontak, s együtt hajóztunk a délibábok végtelen tengerén.
A nap estébe fordult, mikor felébredtem. A lakás csendes volt, és elhagyott. Hova mehettek a többiek? Az utam az udvarra vezetett, ahol szerencsére ráleltem az elveszettnek hitt fiúkat. Egy kisebb tábortűz körül öltek, és beszélgettek. Volt aki a füvön ült vagy terült éppen el, s voltak olyanok akik egy-egy farönkön foglaltak helyet. Jókedvűek voltak, és gondtalanok. Hosszú percekig figyeltem őket csendben, és irigykedtem amiért ilyen őszintén tudnak nevetni. Gondolataimba mélyedve bámultam ki a fejemből, amikor valaki átkarolta a vállam.
- Minden rendben? - kérdezte Joonmyun.
- Igen. - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Látom, hogy valami nincs rendben. Nekem elmondhatod. - ölelt magához.
Viszonoztam tettét, és hogy őszinte legyek, jól is esett őt megölelni. Hirtelen az összes sebem felszakadt, és könnyek formájában jelentek meg. A vállam megrázkódott, és keserves sírásban törtem ki.
- Ne sírj! - simított végig a fejemen. - Miért sírsz?
- Félek a jövőtől. Félek, hogy mi lesz ezután. - szorítottam őt magamhoz még jobban.
Joonmyun nagyon sóhajtott majd eltolt magától. Könnyes szemekkel pillantottam rá, mire ő óvatosan az arcomhoz nyúlt, s letörölte a könnyeim.
- Ezt ne itt beszéljük meg. - kulcsolta az ujjait az enyémekre, s elindult befelé a házba maga mögött húzva engem is.
Felérve az emeletre, benyitott az egyik szobába, aminek az elrendezése hasonlított az enyémre, azzal a különbséggel, hogy a szépítkező tükör helyén egy kandalló állt, előtte egy kanapéval.
A tűz halkan ropogott, és kellemes meleg fénnyel árasztotta el a helyiséget. Myun helyet foglalt, s intett hogy én is tegyek így. Kérésének eleget téve, helyet foglaltam mellette.
Sokáig csak néztük a tűz vörös lángjainak táncát, egyikünk sem szólt semmit. Nagyon is jól tudtuk, hogy nem sokáig maradhatunk itt, a családjaink bizonyára már keresnek minket és hamarosan meg is fognak találni bennünket. Tudtuk, hogy nagyon meg fogjuk ütni a bokánkat ha ez bekövetkezik. Bizonyára Joonmyunnak és nekem azonnal össze kell majd házasodnunk, Sehunt ki fogják tagadni a családból. Jongdaet pedig elküldik, hogy soha többé ne láthassam. Valamit azonnal ki kellett találnunk különben az életünk megpecsételődik.
- Van egy tervem. - szólalt meg hirtelen Joonmyun.
Nagyra nyitott szemekkel pillantottam rá, és el sem tudtam képzelni, hogy vajon mi járhat a fejében. S mégis, amikor elszántan ragyogó szemeiben néztem, tudtam, hogy megbízhatok benne, és amit kitalált az működni fog.
Vagyis remélem hogy működi fog!
Próbáltam magam nyugtatgatni, de minél többet gondoltam rá, annál kétségbe esettebb lettem. Nem tudtam, hogyan tovább, és hogy meddig fogom ezt bírni. Ennek nem így kellene lennie. Nem Joonmyun mögött kellene ülnöm, hanem Jongdae mögött. Vele kellett volna elszöknöm.
Az ég ugyan lassan világosodni kezdett, de a nap első sugarai még várattak magukra, mikor az egyik lehajtón elhagytuk az autópályát. Fáztam, fáradt voltam és a szívem majd megszakadt. Nem tudtam, hogy hova megyünk, de minél hamarabb szerettem volna odaérni, hogy aludhassak egy jót, és aztán tiszta fejjel gondoljam újra a dolgokat.
Az utunk egy kicsi pár száz lélekfős faluba vezetett. Ahogy elhaladtunk egy szűk kisutcán, megpillantottam egy idős nénit, aki egy félreeső padon ücsörgött egyedül. Nagyon hasonlított a nagymamámra, aki lassan két éve, hogy fentről figyel.
Pár házzal arrébb végül befejeztük utunkat. Nagy nehezen lekászálódtam a motorról, és kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim. Sehun átkarolta a vállam, majd az előttünk álló emeletes házra pillantott.
- Megérkeztünk. - sóhajtott nagyot. - Ezentúl itt fogunk lakni. - pillantott körbe.
- Fogunk? Kikre gondolsz te egészen pontosan? - riadtam meg.
- Hát rád, magamra, a jegyesedre, és a bandára. - mutatott a motorosokra.
- Mi?! - fehéredtem el.
- Nem maradhatsz megfelelő védelem nélkül. - mosolygott rám, majd elindult befelé.
Követve őt, beléptem a házba. Egy apró előszobából nyílt a hatalmas nappali. A színek a barna minden árnyalatát magukba foglalták. A kanapéktól kezdve az utolsó képkeretig a falon, minden kellemes melegséget árasztott magából. A plafonról egy gyönyörű csillár lógott le, amelynek fénye bevilágította az egész teret. A bal kezem felől nyílt a modern, és teljesen felszerelt konyha, illetve az étkező, a jobb oldalamon pedig egy lépcsősor vezetett felfelé. Sehun karon ragadott, és megindult velem fölfele.
- Ebben a házban van öt háló, és minden szobához egy külön fürdő. - mondta mikor felértünk az emeletre. - Az lesz a tied. - mutatott a folyosón lévő ajtóra. - Az enyém meg ez. - lépett az egyik ajtó elé. - Joonymun szobája köztelen a tied mellett van, ezért ne haragudj. - nézett rám boci szemekkel.
- Nem haragszom. - nyomtam puszit a bátyám arcára. - Köszönök mindent! - mosolyodtam el, majd bevonultam a saját szobámba.
A helyiség tágas volt, de nem a legnagyobb. Bőven elfért benne egy franciaágy és pár szekrény, illetve egy szépítkező asztal. A bútorok, a padló, illetve a függönyök, világos bézs színűek voltak, míg a falak, és a szőnyeg sötétbarna. A két kontraszt tökéletesen passzolt egymással, megteremtve egy kellemes harmóniát. A táskám ledobtam az ágyra, majd én magam is elterültem, az álom pedig szinte azonnal elnyomott.
Délután kettő óra volt, mikor felébredtem. A Nap már javában fent járt az égen, sugarai pedig bevilágítottak az ablakomon. Hosszú percekig bámultam kómásan a plafont, majd erőt vettem magamon és feltápázkodtam. Elindultam megkeresni Sehunt, de az emeleten nem találtam, így gondoltam szétnézek odalent is.
A szememet törölgetve vonultam le a nappaliba, ahol két srác beszélgetett. Nem igazán akartam őket zavarni, de mivel a bátyám sehol nem volt, így kénytelen voltam őket megkérdezni, hogy mégis hova tűnt.
- Sziasztok! - sétáltam oda hozzájuk bizonytalanul. - Izé, nem láttátok véletlen Sehunt? - húzogattam a pulcsim ujját.
- Elment a többiekkel bevásárolni. - mondta hidegen egy fekete hajú srác.
- Nem régen mentek el, de szerintem egy óra múlva itt lesznek. - mosolygott rám a másik, barna hajú fiú. - Addig gyere, csatlakozz hozzánk. - intett maga mellé.
Illedelmesen helyet foglaltam a kanapén, majd lányos zavaromban a hajam kezdtem el csavargatni.
- Ha emlékeim nem csalnak, mi még nem találkoztunk. Ugye? - nézett rám nagy szemekkel a barna hajú.
- Öhm... Igen. Vagyis nem. Akarom mondani, nem találkoztunk még. - dadogtam. - Oh Soyoung vagyok. - sütöttem le a szemem.
- Zhang Yixing vagyok, de a többieknek csak Lay. Be kell vallanom elég nehéz kiejteni a nevem, így a bátyád kitalálta, hogy legyek Lay. - nosztalgiázott. - Ez a pukkancs itt - bökött a fejével a másik srác felé. - Do Kyungsoo aka D.O, szintén a bátyád jóvoltából. - nevette el magát.
- Örvendek. - mosolyodtam el. - Lay, honnan ismeritek a bátyám? - akadtam fent egy nem elhanyagolható tényen.
Yixing úgy beszélt, mint aki évek óta ismeri a bátyám, de Sehun soha nem beszélt róluk. Milyen titkaid vannak még Sehunnie?
- Tudod Soyoung, ez a banda nem egy hagyományos motoros banda. Mi mind vagy gazdagok vagyunk, vagy voltunk, viszont elszöktünk a sorsunk elől. Néhány hónapja, az egyik tagunkat Chanyeolt arra akarták kényszeríteni, hogy vegye át a családi vállalkozást, de ő inkább énekelni akart, azért elszökött. Hozzá csatlakoztam később én. Engem arra kértek a szüleim, hogy vegyek feleségül egy iszonyat ronda, hatvan éves öregasszonyt. Gondolhatod, mennyire akartam. - vágott fájdalmas arcot, ami nevetésre késztetett. - Ne nevess! Komolyan a nő nagyot hallott, és volt vagy húsz macskája. Az mondjuk más kérdés, hogy volt egy halom pénze, de nem értem, hogy, hogy gondolták ezt a szüleim. Kyungsoo hasonló okok miatt került ide. Sehun két hónapja keveredett hozzánk. Épp Szöülban csapatta a banda, mikor megláttuk szegényt egy parkban üldögélni, teljes díszben. Chan egyből levágta, hogy valami nem oké, azért odamentünk. És hát így lett a bátyád bandatag. - fejezte be.
- Lehet még egy kérdésem? - kérdeztem félve.
- Neked drága, akármennyi lehet. Állok rendelkezésedre. - futott az arcán egy perverz vigyor, majd közelebb ült hozzám.
A velem szemben ülő Kyungsoo csak megforgatta a szemeit, közben egy hatalmasat sóhajtott.
- Lay, hagyd már Sehun húgát. - ült közénk. - Ne haragudj miatta, túltengenek benne a hormonok. - pöckölte meg a barátja homlokát.
Yixing csak a vállát rángatta, majd sértődötten dőlt hátra.
- Szóval, mi is volt a kérdésed? - nézett rám újra D.O.
- Kíváncsi vagyok, hogy Joonmyun miért került a bandába.
- Kicsoda? - néztek rám értetlenül a fiúk.
- A jegyesem. A srác akivel jöttem.
- Ó... - világosodtak meg. - Fogalmunk sincs. Sehun hozta egy hónapja. Nem nagyon tudtunk vele beszélni, mert keveset volt itt. - pislogott nagyokat Lay.
- Ohh... Értem. - sóhajtottam. - Köszönöm srácok! - mosolyogtam rájuk. - Ha nem haragudtok, teszek odakint egy kis sétát. - álltam fel, s elindultam a bejárat felé.
Odakint a szellő kellemesen simogatta az arcom, s néhol bele-bele kapott a hajamba. Hirtelen eszembe jutott az a néni, akit hajnalban láttam. Vajon ott van még? Lassú léptekkel közelítettem a pad felé, ahol legnagyobb meglepetésemre, még ott ült a nagymama. Mellé sétáltam, majd óvatosan szólítottam meg.
- Elnézést! Leülhetek? - a néni szomorú tekintettel pillantott rám, és egyből tudtam, hogy itt valami nincs rendben.
- Ülj csak le. - intett maga mellé.
- Láttam önt reggel, hogy ugyan itt ült magányosan, gondoltam eljövök beszélgetni. - mosolyogtam rá. - Remélem nem gond.
- Dehogy gond drágaságom. - mosolygott keserűen. - Évek óta nem tudtam senkivel beszélgetni, jól esik egy kis társaság. - nézett maga elé.
- Miért nem tetszett társaságot keresni? - kérdeztem meglepetten.
- Tudod, kis drágám, egyszer tettem egy ígéretet, amit lassan hatvan éve betartok. - pillantott rám, könnyekkel teli szemekkel.
- Mit tetszett ígérni? - kíváncsiskodtam.
- Nem szeretnélek untatni, biztosan akad jobb dolgod, mint, hogy egy öregasszony szomorkodását kelljen hallgatnod.
- Igazából - vakartam meg a tarkóm. -, nem igazán akad dolgom.
A néni lassan fújta ki a levegőt, majd végül belekezdett.
- Olyan idős lehettem, talán valamivel fiatalabb, mint most te, mikor találkoztam egy férfivel. Kedves volt, művelt, jóra való. Nagyon aranyosan udvarolt nekem, s egy napon megkérte a kezem. Úgy érzetem én vagyok a legboldogabb ember a földön, mikor összeházasodtunk, és született egy gyönyörű gyermekünk. Aztán egy napon, a jó Isten elhagyott engem. A férjemet behívták katonának. Mielőtt elment volna, megkérdezte, hogy várok-e rá. Én azt feleltem halálomig is várok rá. Ennek már lassan hat évtizede, és én minden hajnalban kiülök ide a ház elé, és várom, hogy egyszer haza térjen. - törölte le a könnyeit. - Miért sírsz lányom? - nézett rám aggódóan.
- Tudja. tőlem is megkérdezte már valaki, hogy várok-e rá, és én gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy megvárom, de nem vagyok benne biztos, hogy jönni fog. - itattam tovább az egereket.
- Ejj te. - nyújtott át nekem egy zsebkendőt. - Ebben a világban már nincs olyan, hogy valakit nem érsz el. Arra van a sok kütyü amit mostanában a fiatalok használnak. Ha nem jön, menj te. Ne töltsd az egész életedet várakozással akárcsak én. - simított végig a karomon. - Látom rajtad, hogy kétségeid vannak, azért azt javaslom, hogy úgy dönts ahogy a szíved diktál! Ne pazarold el a fiatalságod várakozással! - állt fel.
- Köszönöm! - álltam föl én is, majd az ölelésembe vontam a nénit, aki meglepődve ugyan, de viszonozta tettem.
- Menj lányom! Ne várakozz tovább! - indított utamnak.
Határozott léptekkel indultam, meg a ház felé, de mikor beléptem az ajtón elbizonytalanodtam.
Kit kellene választanom? Azt az embert, akit érdekemben áll választani? Akár bele is szerethetnék. Vagy azt az embert akibe szerelmes vagyok, s ezzel szembe fordulva a családomnak?
Gondolataimba zuhanva kullogtam fel a szobámba, ahol szomorúan dőltem az ágyra. Magamhoz szorítottam egy párnát, és olyan picire kucorodtam össze, akár egy kisgyerek. Az álom karjai hamar ölelésükbe fontak, s együtt hajóztunk a délibábok végtelen tengerén.
A nap estébe fordult, mikor felébredtem. A lakás csendes volt, és elhagyott. Hova mehettek a többiek? Az utam az udvarra vezetett, ahol szerencsére ráleltem az elveszettnek hitt fiúkat. Egy kisebb tábortűz körül öltek, és beszélgettek. Volt aki a füvön ült vagy terült éppen el, s voltak olyanok akik egy-egy farönkön foglaltak helyet. Jókedvűek voltak, és gondtalanok. Hosszú percekig figyeltem őket csendben, és irigykedtem amiért ilyen őszintén tudnak nevetni. Gondolataimba mélyedve bámultam ki a fejemből, amikor valaki átkarolta a vállam.
- Minden rendben? - kérdezte Joonmyun.
- Igen. - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Látom, hogy valami nincs rendben. Nekem elmondhatod. - ölelt magához.
Viszonoztam tettét, és hogy őszinte legyek, jól is esett őt megölelni. Hirtelen az összes sebem felszakadt, és könnyek formájában jelentek meg. A vállam megrázkódott, és keserves sírásban törtem ki.
- Ne sírj! - simított végig a fejemen. - Miért sírsz?
- Félek a jövőtől. Félek, hogy mi lesz ezután. - szorítottam őt magamhoz még jobban.
Joonmyun nagyon sóhajtott majd eltolt magától. Könnyes szemekkel pillantottam rá, mire ő óvatosan az arcomhoz nyúlt, s letörölte a könnyeim.
- Ezt ne itt beszéljük meg. - kulcsolta az ujjait az enyémekre, s elindult befelé a házba maga mögött húzva engem is.
Felérve az emeletre, benyitott az egyik szobába, aminek az elrendezése hasonlított az enyémre, azzal a különbséggel, hogy a szépítkező tükör helyén egy kandalló állt, előtte egy kanapéval.
A tűz halkan ropogott, és kellemes meleg fénnyel árasztotta el a helyiséget. Myun helyet foglalt, s intett hogy én is tegyek így. Kérésének eleget téve, helyet foglaltam mellette.
Sokáig csak néztük a tűz vörös lángjainak táncát, egyikünk sem szólt semmit. Nagyon is jól tudtuk, hogy nem sokáig maradhatunk itt, a családjaink bizonyára már keresnek minket és hamarosan meg is fognak találni bennünket. Tudtuk, hogy nagyon meg fogjuk ütni a bokánkat ha ez bekövetkezik. Bizonyára Joonmyunnak és nekem azonnal össze kell majd házasodnunk, Sehunt ki fogják tagadni a családból. Jongdaet pedig elküldik, hogy soha többé ne láthassam. Valamit azonnal ki kellett találnunk különben az életünk megpecsételődik.
- Van egy tervem. - szólalt meg hirtelen Joonmyun.
Nagyra nyitott szemekkel pillantottam rá, és el sem tudtam képzelni, hogy vajon mi járhat a fejében. S mégis, amikor elszántan ragyogó szemeiben néztem, tudtam, hogy megbízhatok benne, és amit kitalált az működni fog.
Vagyis remélem hogy működi fog!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése