6.rész

- Mi a terved? - néztem rá kérdőn.

Igazából nem tudtam elképzelni, mit találhatott ki. Én is gondolkodtam már eleget, de soha nem jutottam kiutat ebből a szüleink által alkotott zsákutcából.

- Össze fogunk házasodni. - jelentette ki.

- Akkor mégis, mi értelme van minden eddigi tettünknek? - döntöttem hátra a fejem és a plafont kezdtem el kémlelni.

- Van értelme, ha nem igazi házasságot kötünk.

- Mire gondolsz? - néztem ismét rá.

- Egy hét múlva, elindulunk haza. Addig mindenkivel leegyeztetünk mindent, felhívjuk a szüleinket, hogy intézzék a meghívókat, veszünk neked ruhát, egyebek. Csakhogy! - emelte fel mutató ujját. - Nem jegyeztetjük be a házasságot. Így a szüleinknek is jó lesz, és nekünk is. Ők úgy tudják majd, hogy mi összeházasodtunk, nekünk pedig nem nehezedik majd egy felesleges teher a nyakunkba. - mosolyodott el a végén.

- Annyira okos vagy! - öleltem át.

A fiú enyhén lesokkolt, de másodpercekkel később viszonozta tettem.

- Köszönöm! - súgtam a fülébe.

- Bármit megteszek érted. - szorított magához. - Tudom, hogy alig egy hónapja, hogy ismerjük egymást, de én már most őszintén mondhatom neked, hogy nálad fontosabb ember nincs az életemben. - engedett el.

- Miért mondod ezt nekem? - kérdeztem halkan, leszegett állal.

- Mert így van. - állt fel, s kisétált a szobából.

Soha nem mondtak még nekem ilyet. Még Jongdae sem. Teljesen össze voltam zavarodva, és vadul dobogó szívem zajától alig hallottam saját gondolataim. Még hogy én fontos? Ugyan.

Elhessegettem a gondolataim, és megpróbáltam kicsit elvonatkoztatni a rossz dolgoktól. Ha már itt vagyok, akkor jól fogom érezni magam. Vegyük úgy, hogy ez egy afféle nyaralás. - biztattam gondolatban magam.

A lehető leghihetőbb mosollyal sétáltam le a kertbe a fiúkhoz, ahol Sehun tárt karokkal várt.

- Gyere Soyoung! Igyál valamit! - nyújtott át nekem egy Sojus üveget.

- Én... izé....Nem hiszem hogy kellene. - tiltakoztam.

- Ugyan már! Egy üveg Soju még nem a világ vége. - noszogatott Yixing. - Igyál nyugodtan! - mosolyodott el.

Nagyot sóhajtottam, s végül kikaptam bátyám kezéből az italt.

- Nekem már úgy is mindegy. - húztam meg az üveg tartalmát, amit a fiúk hangos nevetéssel jutalmaztak.

*                   *                   *

     Reggel hatalmas fejfájással ébredtem, magam mellett a kiütött Sehunnal, és az épp ébredező jegyesemmel. Mi a fene? Hogy kerültem én ide? Á, igen! 

     A tegnapi este teljesen kiesett attól a pillanattól, hogy megittam az utolsó korty italt a Sehuntól kapott üvegből. Ahogy az ágyon ültem, néha-néha beugrott egy-egy emlékkép olyasmikről mint például ahogy a félmeztelen Lay át akarja ugrani a tábortüzünket, vagy az hogy a bályám fejest akart ugrani egy nem létező úszómedencébe. Már csak ezekből az emlékfoszlányokból kiindulva, úgy éreztem nem is nagy gond, hogy az este nagy része kiesett.

- Soyoung? - nyögött fel fájdalmasan a bátyám mellettem, mire én szinte majd leestem az ágyról ijedtemben. - Te vagy az?

- Nem. - vágtam rá azonnal, mire Sehun villám sebességgel ült fel.

- Még egy ilyen vicc és véged van. - dőlt vissza, miután realizálta, hogy ki van mellette.

     Pár pillanat múlva a testvérem ismét úgy aludt, mintha fejbe vágták volna, a másik férfi pedig fejét fogva ült az ágy másik oldalán. A tekintetem elidőzött az arcán. Szemeim végigfuttattam mogyoróbarna haján, sötétbarna szemein, éles vonásain, s meg kellett állapítanom, hogy Joonmyun nem csak kedves, és okos, hanem egész helyes is. Miért nem vettem ezt eddig észre?

Az első találkozásunktól kezdve, elvakított a düh, amit a szüleim és a döntésük iránt éreztem. Elvakult voltam, és még csak meg sem próbáltam megérteni ezt az embert, de most ahogy csak bámult maga elé, valamit észrevettem a szemeiben.

     Pár másodpercnyi habozás után végül odamásztam hozzá, és szorosan az ölelésembe vontam. Abban a pillanatban, nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy ott volt a bátyám aki tudta, hogy mi a helyzet Jongdaevel. Nem ez volt most a legfontosabb, hisze már két napja várom, hogy a barátom utánam jöjjön, de nem hogy nem jött, még csak nem is hívott. Megelégeltem, hogy szabályok között kellett élnem egész eddigi életem, és akkor ott eldöntöttem, hogy soha többé nem fogom hagyni hogy bárki is befolyásoljon.

- Minden rendben? - bújtam hozzá.

- Persze. - mondta mosolyogva.
Bár a szája felfelé görbült, mégis éreztem, hogy nem mond igazat, de nem firtattam. Még nem.

- Arra gondoltam, hogy holnap hazamehetnénk. Ideje pontot tennünk a dolgok végére. - mosolyogtam.
- Még van egy kis dolgom, de két hét múlva hazamegyünk. - ölelt magához, s egy puszi nyomott a fejemre.

*                   *                   *
(Ajánlott zene az olvasáshoz : E.S Posthomus - Mosare)

Ahogy Joonmyun megígérte, pontosan két hét múlva a banda elindult hazafelé. Kavarogtak bennem az érzések, és fogalmam sem volt, hogy hogyan álljak majd Jongdaehoz.

     Mérges voltam és csalódott. Többet vártam. Ő volt az az ember, aki soha nem hagyott magamra, aki mindig betartotta az ígéretét. Ő volt az az ember aki kiborult amiért egy másik férfi vesz feleségül, és mégsem keresett két héten keresztül. Mintha már nem lennék neki fontos.

Mikor az utolsó motor is begördült a házunk elé, a szívem hevesen kezdett el kalapálni. Mi van, ha már nem lesz ugyan az ember akit megismertem? 

Leszálltam a jegyesem mögül a motorról, s átnyújtottam neki a bukósisakot, ám neki esze ágában sem volt elvenni tőlem. Helyette inkább ő is leszállt a motorról és a kovácsolt kapunk felé vette az utat, ahol már Sehun várt minket.

- Hazaértünk. - nézett fel az előttünk tornyosuló hatalmas házra. - Nem lesz könnyű. - pillantott rám, s a kezeit a vállamra helyezte. - Sok sikert Soyoung! - engedett el, majd maga elé engedett.

     Lassan indultam meg a ház bejárata felé nyomomban a bátyámmal, és Joonmyunnal. Mikor a bejárati ajtó elé értem, vettem egy nagy levegőt, majd lenyomtam a kilincset és beléptem a házba.

Az előtér kongott az ürességtől, ami nem jelentett jót. Máskor inasok, és szobalányok tömkelege lepi el, de most síri csend honolt benne. Hirtelen anyám alakja jelent meg az egyik mellékfolyosón, s egyre vészesebben közeledett.

- Minden rendben lesz So, itt vagyunk. - súgta nekem Sehun.

A következő pillanatban anya elém ért, majd lendületből akkora pofont adott, hogy kibillentem az egyensúlyomból, s ha Myun nem kapta volna el a könyököm, akkor biztos elterültem volna a földön akárcsak egy zsák krumpli.

- Oh Soyoung! - üvöltött. - Mégis, hogy merészelted ezt? Az egyetlen lányomként mindent megadtam neked, és most ezt kapom vissza? Szégyent hoztál rám! Szégyent hoztál az apádra! Szégyent hoztál a családunkra! Tudod te mit műveltél? Kim úrfi szülei az esküvői szerződés felbontását fontolgatják! Tudod mit jelent ez? Azt, hogy ha ez elúszik, apád csődbe megy! - ütött meg még egyszer. - Jól van lányom! - húzta ki magát. - Az esküvőt mához, egy hónapra megtartjuk. Nem húzhatod tovább az időt! Elegem volt. - vette vissza a hangját. - Sehun! - fordult a bátyámhoz. - Benned fiam, már csalódtam egyszer, ne kelljen még egyszer! Mostantól te ügyelsz a húgodra, az esküvő napjáig! Amennyiben próbálkoztok valamivel, örökre kitagadlak titeket a családból. - fejezte be.

     Az előtérben megfagyott a levegő, s egyikünk sem mert moccanni. A testvérem és én, azonnal tudtuk mit jelent ez. Ha anyánk kitagad, akkor földönfutókká válunk, s nem lesz hova mennünk. Onnantól kezdve, halálra vagyunk ítélve.

Földbe tiporva ácsorogtam ott, és a lehetőségeimet latolgattam, mikor Sehun egyszer csak megtörte a csendet.

(Ajánlott zene az olvasáshoz :  Lucas King - The End)

- Mi van Jongdaeval? Ő miért nem tud vigyázni Soyoungra? - vonta kérdőre anyámat.

- Kim Jongdae már egy hete nem dolgozik a háznál. - mondta anyám rezzenéstelen arccal.

- Mi?! - visítottam fel. - Az nem lehet! - gyűltek a könnyeim. - Hogy tehetted ezt? - néztem az előttem álló nőre mély megvetéssel.

- Nem tettem én semmit lányom. A testőröd egy hete felmondott. Azt mondta, hogy a barátnője családjánál fog dolgozni. - mondta. - Menj és szedd magad rendbe lányom, szánalmas ahogy kinézel. - nézett rám lenézően, majd elhagyta az előteret.
     A könnyeimmel abban a pillanatban végigszántották az arcom, a térdeim pedig kicsúsztak alólam. Nem éreztem semmi, csak fájdalmat. A legjobb barátom, a szerelmem és a lelki társam hagyott el engem. Nem érettem miért ilyen hirtelen, miért ilyen gyorsan. Hiszen megkérdezte várok-e rá. Hát végül, ő nem várt meg. 

- Ó, az a rohadék! - kiáltott fel Sehun. - Ezt nem ússza meg! - mondta dühösen, majd elviharzott.

Joonmyun legugolt mögém, a karjaim alá nyúlt, majd felállított. A lábaim ezúttal is megadták magukat, így ismételten összeestem.

- Ugyan már So! - szólt hozzám halkan. - Ne hagyd el ennyire magad! - vett a karjába.

Fejem a nyakába hajtottam, s halkan sírtam tovább. Semmire nem tudtam gondolni, csak a bennem tomboló fájdalomra és dühre. Hát ennyi volt. Még csak el sem kezdődött, de már vége van. 

     A jegyesem letett az ágyamra, betakart, majd húzott az ágy mellé egy széket s helyet foglalt rajta. 

- Minden rendben lesz. - fogta meg a kezem. 

Hosszú percekig, csak néztük egymást. Nem tudom mi járhatott a fejében, de az arcán néha-néha átfutott valami, ami leginkább a dühhöz hasonlított, ám amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott.

- Joonmyun! - mondtam alig hallhatóan. - Idefeküdnél mellém kérlek? 

A férfi először meglepődve pillantott rám, majd végül beadta a derekát, és eleget tett a kérésemnek. 

Letelepedett mellém, majd hirtelen az ölelésébe vont, mire a könnyeim ismét záporozni kezdtek.

- Ne sírj Soyoung! Sehun és én itt vagyunk neked. Shh! - csitítgatott. 

Nem válaszoltam, helyette inkább viszonoztam az ölelését, s lehunytam a szemeim. 

Köszönöm. Köszönöm, hogy itt vagy nekem.