8.rész

Másnap, Lay karjaiban ébredtem, ami miatt egyszerre éreztem rémületet és szégyenérzetet. Jézusom, mit tettem? Mintha egy bolha csípte volna meg a hátsó felem, úgy pattantam fel az ágyból, s a takarót magam köré csavartam mire fekete hajú barátom is felébredt. 

- Mit csinálsz Soyoung! - nyitogatta pilláit. - Jézusom! - pattantak ki szemei, s hozzám hasonló módon pattant ki az ágyból, maga elé tartva egy párnát. - Ne haragudj So! Nem akartam! Én csak... – túrt kócos hajába. 

- Ugyan! Az egész az én hibám! - vörösödtem el teljesen. - Kevesebbet kellett volna innom. Jézusom Lay! Ne haragudj! - könnyeztem be. 

- Dehogy haragszom. - mosolyodott el. - Én is benne voltam, szóval ez az én hibám is. - nyugtatgatott. 

- Mit tegyünk most? - estem kétségbe. 

- Szerinted mit? Soha senkinek nem mondunk erről az estéről semmit. Oké? 

- Megbeszéltük! - bólintottam aprót, majd a ruháimat összeszedve indultam megkeresni a fürdőt. 

Fél óra múlva mind a ketten felöltözve álltuk az ajtóban indulásra készen. Nagyot sóhajtottam, majd átléptem a ház küszöbét. Odakint a nap már magasan az égen járt. Vajon mennyi lehet az idő? Zsebemből előhalásztam a mobilom, aminek a kijelzőjén olyat láttam, amitől a szívem kihagyott egy ütemet. Az még hagyján, hogy délelőtt tizenegy volt, szóval majdnem egy napja, hogy eljöttem otthonról, hanem az, hogy valószínűleg ha hazaérek, akkor nagyon rosszul fogok járni. 34 nem fogadott hívás. 5 üzenet. - állt a kijelzőn. Félve megnyitottam a híváslistám, s elkerekedett szemekkel néztem az ott szereplő neveket. 12 nem fogadott hívás tőle: Jondae, 12 nem fogadott hívás tőle:  Joonmyun, 10 nem fogadott hívás tőle: Sehunnie. Teljesen lesokkolva nyitottam meg a beérkező üzeneteim, amiből egyet Sehun, kettőt Jongdae, és szintén kettőt Joonmyun írt. Úgy határoztam, hogy először a bátyám üzenetét olvasom el. 

Line üzenet

Sehun 22:39

Soyoung! Hol a fenében vagy? Azonnal gyere haza! 

Én már nem bírok ezzel a két idiótával!

Milyen két idióta? Miről beszél ez? Mivel az üzenetét nem tudtam mire vélni, így gondoltam elolvasom a többiekét. 

Joonmyun 15:52

Nem akartalak megbántani! Kérlek gyere haza! Meg szeretném veled beszélni! 

Joonmyun 21:46

Soyoung! Azonnal gyere haza! Itt van ez az idióta barátod, és addig nem tágít, amíg nem kerülsz haza. Hol vagy? Aggódunk érted. 

Jongdae 21:10

So… Gyere haza kérlek. Nem gondoltam komolyan. Beszéljük meg! Sajnálom… Kérlek So. Tudom, hogy haragszol rám, de ezt muszáj megbeszélnünk. 

Jongdae 21:52 

Miért van itt az az idióta jegyesed? Miért mondja azt, hogy te már döntöttél? És miről hadovál Sehun? Ez most komoly? Eddig azt mondtad, hogy nem akarsz házasodni, és most hirtelen döntesz? Nem ismerek rád… Jobban tennéd, ha most azonnal hazajönnél…

- Minden rendben? – állt meg hirtelen mellettem Lay.

- Persze-persze. – intettem. - Indulhatunk? – süllyesztettem a telefonom a zsebembe, majd a motor felé indultam. 

A hazaút hihetetlenül lassan telt, s úgy éreztem, hogy már soha nem kerülök haza. Az igazat megvallva, féltem. Féltem a bátyám haragjától, féltem, hogy Joonmyunnak csalódnia kell bennem, s féltem, hogy Jongdae mit akar nekem mondani. Kettős érzésekkel szálltam le a motorról, mikor nagy sokára hazaértük. 

- Minden rendben lesz! – fordított maga felé Yixing. - Majd én beszélek helyetted. – mosolyodott el. 

Hirtelen hatalmas szédülés kerített hatalmába, s a szívem is egyre erősebben kezdett verni. 

- Jól vagy? – nézett rám aggódóan.

- Persze! – mosolyogtam hamisan. – Semmi bajom. Menjünk be! – indultam a ház felé.

Miközben a díszkőből kirakott járdán lépkedtünk a ház felé, úgy éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok, s az ajtó előtt már alig álltam a lábamon. Ugyan már Soyoung! Mi van veled? Nagy levegőt vettem, lenyomtam a kilincset, majd beléptem a házba, ahol három férfivel találtam magam szemben. Tekintetük egyszerre tükrözött haragot és megkönnyebbülést. 

- Oh Soyoung! Merre voltál? – ugrott nekem a bátyám.

- So, tudod, hogy aggódtam érted? – nézett rám Joonmyun. 

- Te aggódtál? – háborodott fel Jongdae. – Akkor én mit mondjak?

- Te csak kussolj el! Hetekig magára hagytad a húgomat. – üvöltötte le Sehun.

- S… sajnálom. – mondtam légszomjjal küszködve, mire mindenki felém fordult.

- Jól vagy? – nyúlt felém a jegyesem, de még mielőtt elérhetett volna, a lábaim megadták magukat, a kép pedig teljesen elsötétült előttem.

Hirtelen egy erős fényt érzékeltem, de mikor kinyitottam a szemeim nem otthon voltam, de még nem is valóságos helyen. A semmi közepén álltam. Nem volt körülöttem semmi csak üresség. Hirtelen a távolban egy alakot láttam meg. Ruhája fehér volt, haja őszes. Amint közelebb ért jobban szemügyre tudtam venni az arcát. Világosbarna szemei csak úgy virítottak sápadt arcában. Bőre ráncos volt, s száraz. Ősz haja elegáns kontyba volt fogva, szája mosolyra húzódott. 

- Szervusz Soyoung. – köszöntött kedvesen.

- Nagyi? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – Hol vagyok? – kérdeztem tőle kétségbeesetten. – Meghaltam? 

- Nem haltál meg. – nevetett fel. – Csak elájultál. 

- Mi ez a hely? 

- A tudatalattid. – nézett rám komolyan. 

Nem tudtam mire vélni a válaszát. Még, hogy a tudatalattim? Tuti megőrültem.

- Nem őrültél meg. – mondta hirtelen. – Azért vagy itt, mert van valami, amiben nem vagy biztos. Igazam van? 

- I…Igazad van. – mondtam nagy nehezen. 

- Anyád férjhez akar adni, de két másik férfi is van, akik nem hagynak téged hidegen. Igaz?

- Igaz. – bólintottam. – Mit tegyek nagyi? – fogtam meg jéghideg kezeit.

- Nos lányom, látom, hogy szereted a legjobb barátod, de haragszol is rá. Azt is látom, hogy kezdesz érezni valamit a vőlegényed iránt, de azt nem értem, hogy kerül az a harmadik férfi a képbe. – nézett rám szigorúan. 

- Az egy hiba volt. – sütöttem le a szemeim. 

- Az emberek néha követnek el hibákat. Ki kisebbet, ki nagyobbat. A kérdés viszont az, hogy ez majd mennyiben fogja befolyásolni az életedet. – mondta sejtelmesen.

- Mit tegyek? – kezdtem el könnyezni. 

- Dönts, ahogy jónak látod. Ne felejtsd el, hogy Jongdae eddigi életedben mindig ott volt neked, de mikor a legnagyobb szükséged volt rá, otthagyott. Ha ez egyszer előfordult, mi a biztosíték rá, hogy többször nem fog megtörténni? A másik oldalon viszont ott van Joonmyun, aki egy nagyon egyenes fiatalember, ezt te is tudod. Ahogy azt is, hogy ő ismeretlenül is mindig ott volt neked. A szíved mélyén már te is tudod, hogy kit fogsz választani. – engedte el a kezem, majd távolodni kezdett. 

- Nagyi várj! Fogalmam sincs kit válasszak. Nagyi! – kiáltottam utána. – Kit kell választanom? – kérdeztem az engem körülvevő ürességtől.

Egyszer csak esni kezdtem, majd mintha csak egy álomból ébredtem volna fel, úgy kerültem vissza a valóságba. Körülöttem minden féle dolog sípolt, eltorzulva hallottam, hogy felettem néhány ember beszélgetett, de nem értettem mit mondanak. Szemeim nehezek voltak, s sehogy sem tudtam őket kinyitni. Egyszeribe a hallásom kezdett élesedni, végül pedig már mindent tisztán értettem, azonban a szemeim még mindig nem akartak kinyílni.

- Fel fog épülni? – hallottam meg a testvérem hangját. 

- Ha hagyják őt pihenni, akkor igen. – mondta egy ismeretlen, hangja alapján idősebb férfi. 

- Mi történt vele? – szólalt meg Joonmyun.

- Idegösszeroppanása van. Valószínűleg, egy hirtelen jött esemény annyira lesokkolta, hogy nem tudta feldolgozni. Nem viselkedett mostanában furcsán? 

-  Talán egy kicsit szétszórtabb volt, mint eddig, de ezen kívül semmit. 

- Nem nyúlt semmi féle káros szerhez? Gondolok itt az alkoholra, cigarettára, ne adj isten kábítószerre. 

Azt a kérdést követően hatalmas csend állt be a szobában, s csak a gépek idegesítő sípolását lehetett hallani. 

- Ami azt illeti… - szólalt fel kicsivel később Lay. – Tegnap elég sokat ivott.

- Tapasztalt vele kapcsolatban valami furcsát? 

- Össze vissza beszélt tegnap este. Ma reggel pedig le volt fehéredve, de azt hittem, hogy csak másnapos. 

- Értem. Miután hazakerül, egy ideig ne engedjék neki, hogy italhoz nyúljon! 

- Mikor vihetjük haza? – kérdezte Sehun. 

- Még el kell végeznünk néhány vizsgálatot, de előreláthatólag egy hét múlva hazamehet. 

- Köszönjük doktor úr! – mondták szinte egyszerre.

Kicsivel később nyílt az ajtó, s feltehetőleg az orvos távozott a szobából, ám valaki váltotta a helyét, s belépett a helyiségbe.

- Te mit keresel itt? – kérdezte egyszerre a bátyám és a jegyesem. 

- Jöttem meglátogatni a barátnőm. – hallottam meg Jongdae hangját. 

- Takarodj innen! – emelte fel a hangját Sehun. 

- Bocs, hogy beleszólok, de szerintem ezt Soyoung döntse el. Hozzá tartozik, neki kell döntenie vele kapcsolatban. Legalább itt a kórházban ne nyírjátok már egymást. – csitította őket Lay. 

- Igaza van. – értett egyet Joonmyun. – Hagyjuk Sora a döntést. 

Ezek után a négy férfi hallgatásba burkolózott, azonban a levegő szinte vibrált közöttük. Gyerünk Oh Soyoung! Kelj fel! Ha nem csinálsz valamit, akkor ezek előbb utóbb egymásnak fognak esni.

A szemeim szinte kényszerítettem arra, hogy kinyíljanak. Gyerünk már! Meg tudod csinálni! Isten tudja mennyi erőlködés után végre sikerült résnyire felnyitnom a szemeim. A fény először hihetetlenül bántott, de miután megszoktam, gond nélkül tárhattam nagyobbra pilláim, amit szerencsére senki nem vett észre, így volt egy kis időm körbepillantani. Az ágyam jobb oldalán Sehun foglalt helyet, s idegesen tördelte ujjait. A bal oldalamon a jegyesem ült, s kezei között az én keze szorongatta. Velem szemben Lay a falnak támaszkodott karba tett kézzel, s a padlót bámulta. Tőle balra Jongdae a földön ült, hátát a falnak vetve. 

Nem tudtam, hogy hogyan vetessem magam észre, így az első dolgot tettem, ami eszembe jutott. 

- Jesszus! Olyan fejet vágtok, mintha meghaltam volna. – nevettem el magam. 

Mind a négy férfi felém kapta a fejét, és úgy néztek rám, mintha szellemet látnának. 

- Na ne már! Komolyan meghaltam és most feltámadtam? De rohadt menő vagyok. – vigyorogtam.

- Nem vagy vicces. – morgott nem létező bajusza alatt Sehun.

- Jó, oké. – játszottam a sértődötted. 

- Jól vagy? – kérdezte aggódó tekintettel Myun.

- Persze. – mosolyodtam el. – Bár kicsit fáj a fejem, de ezen kívül minden oké.

- Beszélnünk kell So. – vette vissza a szót a bátyám, majd intett a többieknek, hogy menjenek ki. Ez igazán rád vall Oh Sehun. Még meg sem várod, hogy rendesen magamhoz térjek, de már beszélni akarsz velem.

Miután az utolsó férfi után becsukódott az ajtó, Sehun felült az ágyam szélére, s komolyan pillantott rám. 

- Tudom, hogy kicsit sokat kérdeztük ezt ma már, de jól vagy? 

Tudtam miért kérdezi. Ő mindig átlátott rajtam. Mindig tudta, hogyha valami nem volt oké, és ezt mint mindig, most is észrevette. Először rá akartam vágni, hogy „Persze” de tudtam, hogy úgyis egyből rájön, hogy kamuzok, így egy kis habozás után válaszoltam neki. 

- Nem vagyok jól. – sütöttem le a szemem. 

Sehun nem válaszolt. Ilyenkor nem kérdez feleslegesen, inkább megvárja, hogy magamtól elmondjam mi bánt. 

- Tegnap lefeküdtem Layjel. – kezdtem el sírni. – Elegem volt ebből az egész helyzetből, így ittunk egy kicsit, és én rákényszerítettem. Ő először nem akarta, de én addig piszkáltam, míg bele nem ment. Szörnyű ember vagyok, igaz? 

- Egyáltalán nem vagy az. – törölte le a könnyeim. – Részeg voltál. Ki voltál borulva. És gondolom szerettél volna egy kis boldogságot az életedbe. Ezért nem foglak elítélni, bár tény, hogy nem kellett volna, de már megtörtént. Nem tudunk mit tenni. – ölelt magához. – Ezért igazán ne érezd magad rosszul. – simogatta a fejem. 

- Olyan jó testvér vagy Sehun. – sírtam el magam újból. 

- Inkább azt találjuk ki, hogy mi legyen azután. Mármint a jegyeseddel és a barátoddal. – mondata után tartott egy kis szünetet. – Te aztán nem vagy semmi. Pasid, vőlegényed és szeretőd is van, és ráadásul mindegyik másik személy. – nevette el magát. 

- Igazán nem vagy vicces. – löktem el őt magamtól, s kezdtem magam megint két méterrel a föld alatt érezni. 

- Jó, oké. Ez talán tényleg nem volt olyan jó poén, mint hittem. – túrt bele a hajába. - Viszont komolyan ki kéne találnunk valamit. Mi legyen Jongdaeval? Maradjon, vagy elküldjem örökre? 

- Maradjon. Meg akarom hallgatni, hogy mit hoz fel mentségére. – mondtam elszántan. 

- Biztos vagy benne? – húzta fel egyik szemöldökét. 

Aprót bólintottam, mire a bátyám felállt, odasétált az ajtóhoz majd behívta Jongdaet. A férfi bizonytalanul lépett oda az ágyam mellé, majd leült oda, ahol pár perccel ezelőtt Joonmyun ült. Időtlen időkig néztük egymást. Én próbáltam hidegnek mutatni magam, még ha a szívem majd kiugrott volna a helyéről örömében. Akármennyire is haragudtam a barátomra, megnyugtatott a látványa. Barna szemeiben szinte elvesztem. Észrevettem benne a megbánást, ami bőven elég volt nekem, hogy elhiggyem minden egyes szavát, amit mondani fog, ám nem akartam, hogy még azelőtt belekezdjen, hogy tudja mit is gondolok, így amikor láttam, hogy szólásra nyitja a száját, megelőztem.

- Még mielőtt bármit is mondanál, tudnod kell, hogy nagyon haragszom rád, szóval hiába kérsz bocsánatot. Azt is tudnod kell, hogy hatalmasat csalódtam benned, és nem tudom, tudok-e még bízni benned valaha.

- Megértem, hogy haragszol. Azt is, hogy csalódott vagy. De neked meg azt kell tudnod, hogy nem saját akaratom miatt nem mentem.– sütötte le a szemeit.

- A barátnőd kért meg rá. Tudom. Anya elmondta. 

- Mi?! – pillantott rám meglepetten. – Na ez új. Milyen barátnőm is pontosan? – nézett rám kérdőn.

- Anya azt mondta, hogy azért nem jöttél, mert felmondtál, hogy a barátnődnél dolgozhass tovább. 

Miért akar ez hülyének nézni? Pontosan tudom, mit hallottam.

- Ugyan már So! – háborodott fel. -  Sehunnak is elmondtam, hogy nincs semmilyen barátnőm. Nem tudom, miért mondta azt az anyátok, amit mondott, de nekem rajtad kívül nincs más nő az életemben.  – mondta teljesen őszintén. – Egyébként is. Ki lenne? Minden napom veled töltöttem. Még ha meg is akartam volna ismerkedni bárkivel, akkor sem tudtam volna. 

Igaza van.

- Akkor mivel magyarázod, hogy nem jöttél? 

- Nem hiszem, hogy pont most kellene elmondanom. Így is kórházban vagy. Nem akarom, hogy rosszabbodjon az állapotod. 

- Ne szórakozz velem! – húztam fel magam. -  Ha nem akarod elmondani, akkor el is mehetsz. De ha elmész, akkor soha ne gyere vissza. – mondtam hidegen. 

- Te mindig ilyen gyerekes voltál? Vagy már komolyan nem bízol bennem? – küszködött könnyeivel. 

- Gondolj csak bele! Te mit tennél, ha olyan ember vallana neked szerelmet, akire egész életedben vártál, majd hirtelen el kell menned, és az a személy véletlenül sem akar veled menni. Arra kér, hogy várj rá, de mire hazaérsz azzal várnak, hogy a szerelmednek barátnője van. Átverve éreztem magam Jongdae. Fogalmad sincs, hogy miféle poklot jártam meg, miközben minden nap arra vártam, hogy utánam gyere. 

- Sajnálom. – nézett maga elé. 

- Miért nem jöttél? – kérdeztem halkan, megtörve. 

- Apám… - csukott el a hangja. – Meghalt. – folyt le az első könnycsepp az arcán. 

Hirtelen úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta. Hagytam magam átverni. Megbántottam a barátom, miközben épp eléggé össze volt törve.  Hogy lehettem ekkora egy idióta?