9.rész

Csak ültem az ágyon, s Jongdaet figyeltem. Mind kettőnknek nehéz volt. Viszont míg nekem a saját makacsságom, addig neki az édesapja elvesztése okozott nehéz napokat. Mellette kellett volna lennem, magamhoz kellett volna ölelnem, mikor az egész világ összeomlott körülötte, én pedig e helyett önfejűen menekültem az egyébként is elkerülhetetlen sorsom elől.
Hirtelen ötlettől vezérelve szorosan az ölelésembe vontam a megtört férfit, aki úgy kapaszkodott belém, mint egy kisgyerek az édesanyjába. Tudtam, hogy szörnyen nehéz volt neki az elmúlt időszak. Tudtam, hogy pont elég fájdalom volt neki az, hogy engem kis híján elveszített, de ráadásként elhunyt az édesapja. Így, hogy tudtam az igazságot, minden értelmet nyert.  Végre leesett, hogy miért nem keresett, és az is, hogy anyám valószínűleg a barátom szomorú helyzetét használta fel arra, hogy eltávolítsa őt a közelemből.
- Véget vetünk minden rossznak Jongdae! – súgtam a fülébe.  – Meglátod, a végén minden jól fog alakulni. – simogattam a fejét.
- Megígéred nekem? – engedett el, hogy mélyen a szemembe nézhessen.
- Megígérem. – döntöttem a homlokomat az övének.
- Hiányoztál, Oh Soyoung! – mosolyodott el halványan, majd apró csókot hintett az ajkaimra.

Egy hét elteltével az orvosok egy halom gyógyszer társaságában végül kiengedtek a kórházból.  Mikor kiléptem a kórházból, ahol az elmúl egy hetet töltöttem, felnéztem az épületre. A soha viszont nem látásra- sóhajtottam, majd beszálltam Sehun fekete BMW-jébe.
- Szia So! – ölelt magához a bátyám. – Hogy vagy? – engedett el.
- A helyzethez képest jól. – mosolyodtam el.
A bátyám elindította a motort, majd lassan kigördültünk a kórház elől, s hazafelé vettük az irányt.
Mikor hazaértünk, első dolgom volt felmenni a szobámba, és elterülni az ágyamon.  Végre itthon. El sem hiszem.
- Hazaértél? – hallottam meg egy hangot a szobám hátsó feléből.
Ijedtemben majdnem leborultam az ágyról.  Zakatoló szívvel ültem fel, majd a hang felé fordultam. Jongdae hozzám hasonló módon terült el a saját ágyán, teljes egyenruhában. Fejét lassan felém fordította, s pimaszul mosolygott rám.
- Hát te? – ültem át az ágya szélére.
- Gyere ide! – nyújtotta felém a kezét, jelezvén, hogy feküdjek oda.
Engedelmesen elhelyezkedtem mellette, fejemet a mellkasára hajtottam, s csendben hallgattam szívének egyenletes dobogását.
Abban a pillanatban nem akartam mást, csak, hogy ez a pillanat örökké tartson, de mint most is valami közbejött. Joonmyun idegesen rontott be a szobámba, mintsem törődve a privát zónámmal.  Jongdaeval szinte azonnal szétrebbentünk, s kérdőn fordultunk rémült jegyesem felé.
- Soyoung! – nézett rám teljesen kétségbeesve. – Gyere gyorsan! Azt hiszem, baj van. – mondta, majd meg sem várva a válaszom sietett is lefelé.
A barátommal egymásra néztünk, majd megállapítottuk, hogy jobb lenne megnézni, mi is ez a nagy gond amiről a jegyesem beszél.
A lépcsőn lefelé haladva két női hangot hallottam meg, akik hangosan nevetgélnek. Ez egyik egy éles rikácsoló hang volt, mely minden bizonnyal az anyámhoz tartozott, de a másik pedig egy kényes tenyérbe mászó hangot nem tudtam beazonosítani. Mikor leértem az előtérbe, minden világossá vált. A szüleim Myun szüleivel álltak szemben, s jókat nevettek. Jongdae megszorította a kezem, jelezve, hogy minden rendben lesz. Aprót bólintottam, majd nagyot nyelve indultam meg a szüleim felé.
- Üdvözlöm önöket! – hajoltam meg a jegyesem szülei előtt, akik kérdőn pillantottak rám.
- Ez ki? – súgta oda Joonmyun édesanyja a vőlegényemnek.
- A menyasszonyom. – mondta hűvös tekintettel.
- Á! – esett le az asszonyságnak. – Üdvözöllek Sohyung. – vicsorgott rám.
- Soyoung. – javítottam ki.
- Parancsolsz? – húzta fel a szemöldökét.
- Oh Soyoungnak hívnak, nem Sohyungnak. – mondtam dühösen.
- De kis tüzes menyecske! – mért végig a jegyesem édesapja. – Biztos jó az ágyban is. – nyalt végig a szája szélén.
- Na de apa! – csitítgatta Joonmyun sikertelenül.
- Látom mindenhol tökéletesek a méreteid. – időzött el a tekintete a melleimen, minek hatására azonnal magam elé kaptam a kezeimet.
Na ez kész. Az egyiknek fogalma sincs, hogy hogy hívnak, a másik meg már rólam fantáziál. Remek. – forgattam meg a szemeim.
- Meg tudhatom, hogy miért látogatták meg szerény otthonunkat? – nyeltem le a dühöm, és próbáltam megérdeklődni ittlétük miértjét.
- Az esküvőről jöttünk beszélni. – nézett rám a nő. – Úgy néz ki, hogy minden készen áll, arra, hogy már akár a jövő héten összeházasodjatok.
- Remek! – szólalt fel apám. – Akkor mához egy hétre esküvő! – fogott kezet a két családfő, majd négyesben indultak az ebédlő felé. Anyám intett nekem és Joonmyunnak, hogy kövessük őket.
Kétségbe esetten néztem Jongdaera.
- Menj csak! Majd kitalálunk valamit! – adott puszit a homlokomra. – Fent várlak. – indult a szobám felé.
- Hát jó. – hajtottam le a fejem, majd a jegyesembe karolva, a leghihetőbb hamis mosollyal indultam az ebédlő felé.
Mikor beléptünk a helyiségbe, a felnőttek mosolyogva invitáltak minket, hogy foglaljunk helyet. A két család egymással szemben telepedett le az asztalhoz. Apám az egyik legdrágább pezsgőjét töltötte ki hat pohárba, míg anyám csacsogni kezdett.
- Úgy örülök, hogy egy ilyen rendes fiúhoz mész feleségül Soyoung! Képzeld, már holnap kiküldjük a meghívókat, és hétfőn pedig elmehetsz kiválasztani a ruhádat. El sem hiszem, hogy az én gyönyörű nagylányom férjhez megy. – törölte le nem létező könnyeit.
- Én is örülök anya. – hazudtam a lehető leghitelesebben. – Joonmyun nagyon rendes fiú, érzem, hogy jó kezekben leszek majd. Már alig várom, hogy hozzámehessek! – mosolyogtam a jegyesemre.
- Akkor az esküvőre! – emelte poharát apám, majd koccintott Myun édesapjával.
Példáját követve, én is felemeltem az elém rakott poharat, majd koccintottam szépen sorban mindenkivel, végül egyszerre lehúztam a benne lévő italt.
Két óra elteltével mikorra minden részletet sikerült egyeztetnünk, a vőlegényem és a szülei távoztak, én pedig a szobám felé vettem az irányt. Belépve a félmeztelen Jongdaeval találtam magam szemben, aki az ágyamon ült, s ugyan azt az aranygyűrűt forgatta az ujjai között, amit három hete adott nekem.  Lassan odasétáltam hozzá, majd beletúrtam sűrű sötétbarna hajába. Ő a homlokát a hasamnak támasztotta, kezeivel pedig átkarolta a lábaimat.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle halkan.
- Jól vagyok! – engedett el, majd felállt az ágyról. – Miért ne lennék jól? – támasztotta a homlokát az enyémnek.
- A házasság miatt. – sütöttem le a szemeim.
- Amiatt többé nem kell aggódnod.  – mosolyodott el.
- Hogy érted ezt? – távolodtam el tőle, majd kérdőn néztem a szemébe.
Válasz helyett a férfi megragadta a bal kezem, majd ráhúzta a gyűrűt a gyűrűs ujjamra.
- Most ezzel kell beérned, de hamarosan veszek neked egy sokkal szebbet. – adott puszit ajkaimra.
- Nem értelek Jongdae. Mi az, hogy nem kell aggódnom az esküvő miatt? Mi az, hogy majd nemsoká veszel nekem egy másik gyűrűt?
A barátom kihúzott a zsebéből egy bankszámlakivonatot, amin olyan sok nulla szerepelt, hogy alig lehetett őket megszámolni.
- Ez meg honnan van? – néztem rá döbbenten.
- Apám hagyatéka. – mondta komolyan.
- De mégis honnan…? – értetlenkedtem.
- Apa halála előtt szeretett szerencsejátékozni. Egy hónappal azelőtt hogy elhunyt, említette, hogy szerencse sorozata volt. Tegnap hívtak a bankból, hogy jó lenne, ha bemennék, és rendelkeznék apám számlájáról. Nem hittem a szememnek mikor a bankos nő elém nyomta a számlakivonatot. És ez még semmi.  – nevette el magát. – Ma reggel felhívott a nagybátyám, és elmondta, hogy ő már nem tudja tovább vinni a cégüket, és mivel nincs fia, így rám hagyná. - húzott magához.
- Mikor adja át? - kérdeztem félve, nehogy késő legyen.
- Holnap megyek egy tárgyalásra, és elvileg már aznap a nevemre kerül a cég. - fúrta a nyakamba a fejét.
A könnyeim hullani kezdtek a boldogságtól. Végre! Hála égnek! Ha Jongdae kap egy céget, akkor a szüleim végre emberként fogják kezelni, és minden megoldódik! Úgy tűnik, a dolgok kezdenek jóra fordulni!